Pakisztáni látogatás

2017-03-06

2017 februárjában lehetőségem volt egy hetet Pakisztánban tölteni. Korábban, egy konferencián megismerkedtem a Pakistan Gospel Mission (PGM) szervezet vezetőjével, Haonch Munirral, aki meghívott, hogy látogassam meg az ottani keresztény közösséget és tanítsam a helyi vezetőket.

 Hezitáltam ugyan, de hamar meggyőződtem, hogy Istentől jött ez a lehetőség. A pakisztáni vezetők – szolgálatvezető csakúgy, mint lelkipásztor – alapvetően képzetlenek, hiszen nincs a saját nyelvükön – urdu – elérhető teológiai képzés, könyvek, szakirodalom. Ez volt az első alkalom, hogy külföldi előadót hívtak maguk közé, és az ismeretség miatt esett rám a választásuk. Többszörösen megerősített Isten, hogy el kell menjek oda, elég csak a nagyszámú támogató testvéremre gondolnom, akinek mérhetetlen hálával tartozom, hiszen sok-sok imádsággal és anyagilag is biztosították ennek az útnak a sikerét.

Nem volt könnyű vízumot szerezni, de Isten ebben is hatalmasan cselekedett az utolsó pillanatban. Felkérésem szerint arról kellett tanítanom az ottani vezetőket, hogyan lehet szűkös források és üldözések közepette növekedni. Elsőre azt gondoltam, erről inkább ők tudnának tanítani engem. Később azonban Isten sok, nekik szóló üzenetet készített elő bennem, úgyhogy alapos felkészülést és sok imádságot követően, egy igen fárasztó út után megérkeztem Lahore-ba.

    Olyan fogadtatásban volt részem, ami egészen egyedülálló. Rengeteg figyelemmel és szeretettel vettek körül, és lesték minden kívánságomat. Mint valami „keresztény sztárt” ültettek a fő helyekre, kínáltak étellel-itallal, fotóztak és ünnepeltek. Egészen zavarba ejtő volt. Persze megértettem, hogy nagyon ritkák az ilyen látogatások, legtöbben csak tévében láttak eddig fehér embert – szó szerint – szóval mindent megtettek, hogy kifejezzék az örömüket.

       A Pakisztán Iszlám Köztársaság – mint a neve is mutatja – egy többségében muzulmánok lakta ország, ugyanakkor számos etnikum és vallási közösség él a határain belül. Hinduk, törzsi vallások és persze keresztények. Ennek ellenére a nálunk ismert vallási toleranciának és kisebbségi jogoknak nyoma sincs. Mindenben és mindenek felett a muszlim érdekek érvényesülnek. Aki nem a többségi vallási ideológia követője, az másodrendű polgár és számos üldöztetést kell kiállnia. Pakisztán bizonyos részein előfordul tényleges, fizikai keresztényüldözés, ami verést, halálos fenyegetést, gyilkosságot is magába foglalhat. Általánosságban pedig adminisztratív üldözés van. A hivatalos iratokban szerepel, hogyha valaki keresztény. Innentől kezdve számos hátrány éri a mindennapi életben. Nem fér hozzá képzésekhez, iskolákhoz, nem látja el sok kórház, ha beteg, a mentők többsége nem veszi fel, nem dolgozhat az állami szférában és az üzleti életben is hátrányok érik. Emaitt is van az, hogy a keresztények gettókban élnek és igen szegények. Hivatalosan 1 % alatt van a létszámuk, a valóságban az 5 %-ot közelíti. Megdöbbentő tény, hogy körülbelül 5 millió rabszolga él és dolgozik az országban. Szinte kivétel nélkül keresztények. Ezt persze az állam nem ismeri el - hivatalosan nincs rabszolgaság - de bevett és megtűrt gyakorlat uzsorán keresztül egy életre rabszolgává tenni embereket és családokat, a mezőgazdasában vagy téglaégető telepeken dolgoztatni őket, esetleg házi szolgaként egy gazdag muszlim otthonában. Mindezeket személyes láttam testközelből, hallgattam meg az érintettek beszámolóit.

      Az én vendéglátóim, a PGM keretében azt az óriási látást vették Istentől, hogy az élet minden területén változást akarnak hozni és esélyt teremteni a számkivetetteknek. Elsősorban is a gyerekeknek és azoknak, akik önerőből esélytelenek kitörni az életkörülményeikből.

      Ebből a megfontolásból indítottak árvaházat, ahol utcagyerekek, rabszolgák gyermekei laknak, tanulnak, kapnak esélyt egy jobb életre. Lehetőségeik szerint rabszolgákat is kiváltanak az adósságukból és tanfolyamokkal – például varrónői képesítés – munkát adnak nekik, hogy önálló keresetre tehessenek szert, lakhatást intéznek nekik. Mindezt megtehetik, mert a PGM az állam által elismert szervezet, és így rengeteg jogosultságuk van – oktathatnak, hivatalos végzettséget adhatnak, intézményeik lehetnek, eskethetnek, temethetnek, stb... Mindez rengeteg pénzbe és papírmunkába került, de így védettséget élvez minden szociális munkájuk.

                Tervbe van egy mentőautó vásárlása, ahol keresztény orvosok és ápolók fognak önkéntes munkaként, misszióként ügyeletet ellátni. Mindezt teszik azért, hogy ne csak a szellemi szükségleteket töltsék be, hanem a fizikaiakat is. Ez pedig utat nyit előttük, hogy hirdessék Krisztus evangéliumát. Így sikerült az elmúlt években gyülekezet alapítani a téglagyári rabszolgák között, a mindenki által megvetett cigányok között, a hegyi és sivatagi törzsek között, a hinduk között, a kereszténynek született, de csak vallásos pakisztániak között. Isten kegyelméből iskolát is tudtak alapítani, ahová majdnem 50 gyermek jár, zömmel rabszolgák és kényszermunkások gyermekei. Ennek a bővítését, bentlakásossá tételét tervezik, önellátó kertészettel egyetemben. Érdekesség, hogy több muszlim család is ide járatja a gyermekét, olyan jó hírű iskola.

                Örömömre szolgált, hogy mintegy 1000 €-t tudtam támogatásként otthagyni, amit a nekem szánt felajánlások és a Vecsési Bárka Baptista Gyülekezet nagylelkűségének köszönhetek. Csepp a tengerben, de számtalan helyre el tudják majd költeni.

     Emellett a PGM fő profilja mégis a gyülekezetplántálás és a helyi vezetők megerősítése. Nekem is ez volt a fő feladatom Lahore-ban és a fővárosban Iszlamabad-ban. Hozzávetőleg 150 lelkipásztorral, gyülekezeti vezetővel, szolgálati és missziós vezetővel volt alkalmam találkozni. Sokak életében ez volt az első szeminárium, amin valaha is részt vettek. Nehémiás könyvét és példáját hoztam eléjük, hiszen ő Izrael életének egy döntő pillanatában volt példamutató vezető, akitől számtalan, életre szóló leckét vehetünk. A misszió vezetője, Pastor Hanoch Munir fordította urdura, amit én mondtam angolul. Nagy kihívás volt más nyelven prédikálni és kommunikálni egész héten, de elég volt a kegyelem, hogy végigcsináljam. Nagy lelkesedésel hallgatták és kérték a magyar nyelvű imákat is, és szemlélték meg a magyar nyelven írt Bibliámat.

 

   A Szent Szellem egy különös üzenetet adott nekem, ahogy közéjük készültem. A Jelenések könyvében található 7 levél egyike a szmirnaiaiknak szól. Ott található a pakisztániaknak szánt záróüzenet: „Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy...” (Jel 2:9) Ehhez társult Pál apostol megvallása: „...Legszívesebben tehát erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem!..mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2 Kor 12: 9 -10)Könnyeket csalt a szemembe, amikor egy emberként vallották meg, hogy erőtlenek akarnak lenni, hogy Krisztusra utaltságuk ne szűnjön meg. Különösen annak fényében, hogy üzenetként a szívemre helyezte Isten a laodíceai gyülekezet is, csak az nem nekik szólt, hanem a mi, nyugati kereszténységünknek. Elmondtam nekik, hogy mi olyanok vagyunk, mint Jézus példázatában a só, ami ízét veszti és ezzel léte értelmét is. (Máté 5:13) Megértették, hogy nem szabad irígykedjenek ránk vagy zúgolódjanak a körülményeik miatt, mert ez olyan szorosan Krisztus kegyelmére utalja őket, amiből csak áldás származhat. És származik is.

       A legmegdöbbentőbb számomra nem a kultursokk volt – ami kétségtelenül markáns – és nem az üldöztetések sokszínűsége és gonoszsága, nem is a helyi viszonyok megismerése, hanem az a fajta hitben járás és élés, ami itthon szinte példátlan. Mi nem ismerjük azt a kiszolgáltatottságot, tervezhetetlenséget, amiben ők élnek. Talán ezért olyan odaadó és tiszta a hitük, ezért készek súlyos áldozatokat hozni Isten országáért – Pastor Hanoch Munir élt Nagy-Brittaniában, és mikor Isten hívására visszaköltözött Pakisztánba, eladta a londoni otthonát, és az iskolának adományozta, hogy felépüljön. Így most az árvaházban él a feleségével (!) – és ezért növekszik közöttük hatalmasan Isten országa. Dicsőség legyen érte a Megváltó Jézus Krisztusnak, aki nem feledkezett el azokról, akikről a világ gazdagabb fele igen.

    Miután láttam és tapasztaltam egy muzulmán többségű ország működését, jogtalanságait és értékrendjét, megerősödött bennem, amit eddig is tudtam, hogy az iszlám és a kereszténység nem békíthető ki egymással. Nem politikai megfontolásból írom ezt, hanem mint tényt állapítom meg. Mert az iszlám sosem akarna kibékülni. Ahol többségbe kerül, ott elnyom és kizsákmányol. Nincsennek emberi jogok, vallási szabadság, stb... A békés együttélés pedig ezért nem működhet hosszabb távon: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Máté 6:24) A mi Istenünk nem az ő istenük. De imádkozzunk azért, hogy ez megváltozzon. Másképpen –szociálisan, gazdaságilag integrálva, toleranciával, felzárkóztatással, stb.. – sosem fognak megváltozni igazán. Egyedül Jézus Krisztus képes megmenteni őket! „...és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Apcsel 4:12) Ez nem csak az én véleményem, a kinti pásztorok is mind erre intettek, tanítottak. Márpedig ők jobban tudják bármelyikünknél. De hála legyen az Istennek, hogy egyre többen és többen térnek meg Jézus Krisztus nevére – muszlimok is, vállalva ezzel akár a mártíromságot is – és Isten királysága növekszik szerte a világban. Ámen!